Valahol bennem van azaz önelégült gondolat, hogy a rendezőúr rámkacsintana ha látná az arcamon az érzést: valahol kinevetem azt, hogy emberek vagyunk.
A story nem túl komplikált, már amit elmondhatok belőle: Vicky, a visszafogott és szervezős mennyasszony elmegy barátnőjével Barcelonába nyárra. Barátnőjével, Cristinával, akinek párkapcsolati megközelítése finoman fogalmazva kissé eltér Vickyéhez képest. Cristina a tipikus, megyek az ismeretlen felé, ami vonz. De igazából ezt elmondja a narrátor az első jelenetben.
Nos, a film szépen bemutatja ezt a két hónapot, iszonyatosan közhelyes és mély érzelmeket és vágyakat ábrázolva két különböző emberen keresztül. Ez valahol zseniális. Amiért Woody bácsi kacsintását várnám, az a tény, hogy ez egy egyszerű leírás tökéletes ábrázolása. Kiderül, hogy keressük a boldogságot és közben vagy nem tudjuk, hogy mit akarunk, vagy mindenképpen tudni akarjuk, és ezért simán ráfogjuk arra, amit kapni merünk. A boldogtalan sorsok egész sorát láthatta közvetve vagy közvetlenül bárki ahhoz, hogy ezt maga is leszűrje és korábbi filmjeit elnézve az alkotó is már vagy 20-30 éve tisztában van ezzel. Csak talán a kifejezésmódja változott az évek alatt. Annyira nem döbbentett le a film, mint ahogy mindenki istenítette, de vitathatatlanul lenyűgöző alkotás.
