Régóta nem láttam ilyen típusú filmet. Nagyon jól használt modern kifejező képi hatások, vágások és átfedések. Látványosan, hatásosan képbe csomagolt üzenetek. Nagyon szeretem az ilyet.
A probléma csak magával az üzenettel van. Ugyanis a film számomra olyan volt, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy melyik motívumot, szálat ragadják meg. A film tele van olyan pontokkal ahol egy gondolat akkora jelentőséget kap, hogy az ember azt érzi, ez a film lényegi mondanivalója. Pedig végül nem mond annyit és jön egy másik, egész másról szóló, szintén keveset mondó pont. Viszont ezek a pontok tényleg erősek, így az egész mirőlisszól érzés ütközik a dejólisszóllal. Jó példa amúgy az iránytalan motívumra az, hogy a szépség túlságosan is a meztelenséggel és a cici-punci-combóval van kihangsúlyozva, miközben ennek később nincs akkora jelentősége mint kéne.
A film végső mondanivalója elvileg az, hogy a szerelmet meg kell látnunk a életünk másodpercei közt, vagy különben elsétálunk mellette.
Nekem inkább azt mondta, hogy az élet tele van számunka meghatározó pillanatokkal amikről azt hisszük, érezzük, hogy maga az élet, a lényeg. Közben ezek csak a pillanatok és a köztes idő pedig maga az élet. A maga ürességével.
Egy kis agylazítós töprengésre használható, ha az ember agya amúgy is jár és csak ingerre van szüksége a saját gondolatai előtöréséhez. Saját üzenete kevésbé értékes, nem hal bele senki, ha nem kapja meg. Bár azonosulni nem tudtam a sráccal, a sok fura helyzet miatt poszt-szakítósoknak ajánlom (igen, neked).
